A galgagutai templomrom feltárásának személyes tanulságai

Galgagután 2023 május elején zajlott le a falu fölötti temetődomb tetején található templomrom feltárása Szolnoki Tamás vezető régész irányítása mellett. Amikor én is bekapcsolódtam az ott zajló munkába, volt néhány önző szempontom is. A galgagutai ótempolom sokban hasonlít a nézsaihoz, hiszen egy temető magaslati pontján, síroktól övezve helyezkedik el egy dombtetőn, és nem elhanyagolható körülmény, hogy a környék lakói éppúgy „rájártak” a tempolomtorzó építőanyagára, ahogy történt ez Nézsán is. Nincs is különben ezzel semmi baj, az építőanyag értékes volt, kár lett volna parlagon hagyni.

Mivel azonban folyton az jár a fejemben, hogy majd talán Nézsán is lesz hasonló feltárás, néhány fontos tényt, körülményt éppen ezért szeretnék rögzíteni. Például azt, hogy az elődeink lényegében trehányak voltak. A ma embere, amely Indiana Jones filmjein és néhány romantikus egyiptomi piramis feltárásáról szóló történeten keresztül tud valamelyes képet kialakítani egy régészeti feltárásról, nyilván abból indul ki, hogy van az őserdő közepén felhagyott varázslatos város, ahol lépten-nyomon faragott kövekbe és különböző értékes aranytárgyakba botlik az ember. Nem vitatva el ennek lehetőségét az őserdőkben, vagy éppen az egyiptomi sivatag dűnéi között, sajnos szűk pátriánkban nem ez a helyzet. Mint írtam is, itt az építőanyag értékességének okán bizony Galgagután elhordták a templom falait. Könnyebb volt nekik a lovaskocsival felkaptatni a dombtetőre, mint kimenni egy kőbányába, ha egyáltalán volt a közelben. A szép nagy, vagy éppen faragott köveket elvitték, az apróbbakat félredobálták, ahol lehetett és érdemes volt, az alapig beleástak a falakba. És ennek okán borzasztó rumlit hagytak maguk után. Erre az építési romterületre aztán földet, humuszt hordtak az évszázadok, ránőtt a fű, néhány fa is. És ez az az állapot, amelyet a nézsai ótemplom területe is rejt.

A galgagutai ásatáson a helyi erőket képviselő közmunkás srác mindenáron harangot szeretett volna találni, de még ez is visszafogott hozzáállás volt ahhoz képest, hogy Attila kincsét, vagy egyben elásott, lovon ülő templomos lovagot legalább nem vizionált. De őt ez motiválta. És itt szeretnék arra rátérni, hogy egy teljesen átlagos ásatáshoz is lényegesen több alázat kell a vágyainknál. Egy valamikori nézsai feltárás esetén ugyanis arra kell felkészülnünk, hogy egy szétrombolt templom maradványai közül kell kiásnunk azt, ami majd adatokkal szolgálhat a falak hollétéről, méretéről, elhelyezkedéséről. Egy ilyen ásatás során nem fogunk harangokba botlani, de mégcsak értelmezhető, értékesnek tartott fémtárgyakba sem. Azokat az elődök már jóval a falak megbontása előtt kimenekítették, elvitték. Ugyanakkor minden, ami ilyenkor kiásásra kerül, érték. Kezdve például az otthagyott kövekkel, magukkal. Eleve abból épült a templom, és ha egyszer mód lesz arra, hogy a falakat bemutatás céljából felhúzzuk egy meghatározott magasságba, ezekből a kövekből célszerű és ildomos azt megtenni. Aztán ott vannak az emberi csontok. Mert azok bizony vannak. De nem szép elrendezésben, sírokban feküdve, anatómiai vigyázállásban, hanem össze-vissza, a kiásott földbe belekeveredve. Ez viszont a nézsai elődök fent említett trehányságának lesz köszönhető, akik a falak elbontása idején kevésbé érzékenyen viszonyultak a véletlenül megbolygatott sírokhoz, így a csontokat sem vették olyan komolyan, ahogy majd nekünk kell. Ha fémtárgyat találunk is, az is gyakran koporsószög lesz. Ahogyan lehetnek atomjaira tört cserépedények centis szilánkjai is a földben. Hasonlóképpen találkozhatunk a falakat kitöltő fugaanyaggal, amely meszes startalma miatt árulkodóan fehéres színű, máskor a homoktartalma miatt sárga rög. De ez egy feltárás szempontjából érték.

Szintén érték és árulkodó maga a föld, amelyet a meghatározott kutatógödrökből kiásunk. A felső humuszréteg után ugyanis következik a templom ledöntött, lemomlott falának rétege, azt kiásva pedig akár a templom járószintje, mind más színű, más összetételű, textúrájú talaj. Ha véletlen ebbe a földbe faszén darabok vegyülnek, abból arra lehet következtetni, hogy a templom valamikor leégett. De, ha óvatosan állunk a kérdéshez, akkor a faszéndarabból az is megállapítható, mikor égett le a templom. Tehát a faszéndarab is értékes.

És itt kell kicsit visszautalnom arra, hogyan is lehet motiválni az embereket, benneteket, hogy egy bármilyen ásatáson, vagy éppen a jövőbeli nézsain – ha összejön – részt vegyenek. Hiszen nem lesz se Attila kincse, se harang, se aranykincs. Kövek lesznek, csontok és faszéndarabok. (Persze lehet azért ennél jóval több izgalmas lelet is, de nem ebből kell kiindulni). Egy felhagyott templom széttúrt maradványait kell majd kiásni. Amit bíztatásként mondani tudok, hogy a sok ásás, és aprólékos munka mellett egy darab kőnek, csontnak, cserépdarabnak is örülni fogtok, ha egyszer elkezditek csinálni. Lesz olyan értékes egy rozsdás kovácsoltvas szög, mint bármilyen ereklye az Indiana Jonesból. Ez ugyanis rólunk szól. Ez rólunk mesél, és ezt a mesét pont azzal írjuk, hogy belevágunk, hogy kiássuk, hogy átlátjuk ezáltal azt a történelmet, ami a munkánk nélkül nem tárulhatna fel. Azért írtam ezt a bejegyzést, hogy jó előre kondicionáljuk magunkat arra, hogy a feltárás mindenképpen értékes és egyedi, megismételhetetlen lesz. Aki azon részt vesz, még az unokáinak is mesélhet róla. De nem fog kincsekről és harangokról mesélni. Csak arról, hogy a történelem is, mint az élet, nehéz és bonyolult. Nem amerikai filmek forgatókönyvei szerint működik. És ami ezekből a forgatókönyvekből kimarad, mert abból a nézőpontból éréktelen, kicsi, középszerű, izzadságszagú, az mégis nagyon értékes. Nekünk, akik a valóságban élünk és egy valóságos történelmet fogunk feltárni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük