Hát, szóval nekivágtunk az első túrának… Nehéz összeszedni a gondolataimat, főleg amiatt, hogy akkor honnan is induljon ez a beszámoló, mert magamat ismételni nem szeretem, mégiscsak kell.
Mint tudjátok, nagyon kevés tudással rendelkezünk a török dúlást megelőző Nézsáról. Azt már a források is megerősítik, és a szájhagyományban is megmaradt, hogy községünk korában nem egészen ott feküdt, ahol ma, ennek egyik legfontosabb emléke maga a nézsai ótemplom, amely a temető dimbes-dombos, fűvel benőtt középső terében alussza álmát. Azt is tudjuk, hogy még jócskán a török dúlást követően is álltak ennek a templomnak a falai, amíg egyéb hasznosítás céljaira azokat is le nem rombolták. Ám a plébánia Historia Domusában, azaz helytörténeti krónikában olvasható, hogy nemcsak a falak álltak, de még pár freskómaradvány is felismerhetően megmaradt, például az a püspök-kereszt, amely jelezte, hogy az ótemplomot bizony egy püspök szentelte fel, nem hétköznapi templomocska volt csupán.
Sőt, azt is tudjuk, hogy a szentélyt a templomhajótól elválasztó diadalíven az okos és balga szüzek jézusi példabeszédének ábrázolása volt látható. Innen adódott tehát a gondolat, hogy ha el szeretnénk képzelni, hogyan is nézhetett ki a nézsai ótemplom, legalábbis belülről, akkor olyan templomokat kell keresnünk, és lehetőleg a környékről, ahol hasonló ábrázolások szerepelnek. Ilyen templomokból viszont a mai Magyarország területén alig találni (én egyről tudok Szeged mellett), és éppen a tatár és török dúlásoknak köszönhetően. Ellenben a Felvidéken több ilyen is akad, célszerűnek tűnt tehát már csak a területi közelség miatt is ezeket fölkeresni. Kis kutakodást követően ki is rajzolódott, hogy az összes ilyen felvidéki templomot egy túra keretein belül lehetetlen lesz fölkeresni, ezért két útvonaltervet határoztunk meg. Az egyikben két, Nézsától északra, már jócskán Szlovákiában található községet szemeltünk ki, Mohost és Pónikot, míg a másikban észak-keletre rajzolódott ki egy zsúfoltabb túraútvonal képe. Mivel nekem nincs túl nagy gyakorlatom a túraszervezésben, jobbnak tűnt a kisebb falattal elsőre megbirkózni, így az első túránkon tehát Mohost és Pónikot terveztük meglátogatni. De, ha már úgyis észak felé indultunk, útba ejtettük Zselízt is, de minderről később.
Ugyanis elsőként fontos kitérni a szervezés kérdésére, mivel úgy Mohos, mint Pónik már nem magyar nyelvterületen fekszenek, ezért először is köszönetet kell mondanunk Styevó Sztellának, aki kitűnő szlovák tudásával lelevelezte előrelátható érkezésünket és később is sokat segített a fordításban.
Annak biztos tudatában, hogy tudnak már rólunk, kellő bátorsággal indultunk neki tehát március 23-a szombat reggelén az útnak. A tizenhárom fős csoport a két nézsai kisbuszban kényelmesen elfért, és mivel Ipoly atya is velünk tartott, a Szentlélekkel kiegészülve immáron 14 főre duzzadva méltó reményekkel léptük át kishazánk határát Ipolyságnál. Előző éjjel még komoly rémálmok kergettek, hogy a tervek szerint Bánkon csoportunkhoz csatlakozó Tyekvicska Árpád levéltáros kutatót, segítőnket valahogy mégiscsak ottfelejtjük a körforgalom előtti kamionparkolóban, de végül őt is sikerrel közösségünkbe olvasztottuk. Itt szeretnék kitérni a két motorúr személyére, miszerint Kucsera András, Bandi bácsi, valamint Styevó Gábor hősiesen nemcsak annak terhét vállalták fel, hogy bennünket szállítsanak, de még egy pihentető sör reményét is feladták a kis csoportunk kedvéért. Ezúttal is köszönjük, hogy biztonságban hazaérkezhettünk.
Első állomásunk a határtól nem messze található Zselíz temploma volt, amely kívülről elsőre nem is mutatta egy kifejezett középkori templom képét. Ami nekem elsőre szimpla szocreálnak tűnt volt, arról Tyekvicska Árpád gyorsan fel is világosított, hogy az inkább neobizánci ihletésű, mindenesetre maga a templom inkább csak belülről mutatta középkori eredetét. Nem is véletlen, hogy a csoport tagjai is kisebb, elsőre csalódottsággal vegyes kíváncsisággal léptek a már bennünket különben az előzetes szervezésnek köszönhetően nyitva fogadó templom falai közé. Különösen is, mivel egy árva balga, vagy legalább egy okos szűz nem volt megtalálható a freskótöredékek közt.
Node, ide nem is ezért jöttünk, hanem azért, hogy egy bizonyos Becsei Vesszős György történetével megismerkedjünk. Erről külön és bővebben itt írtam, itt elég csak annyit megemlíteni, hogy a templom meglátogatása alkalmat nyújtott arra, hogy megismerkedjünk térségünk és a magyar királyság középkori nagyságával, amely Nápolyig is elért, és sokat megtudjunk az Árpád-házi királylányok kultúrateremtő erejéről, királyi testvérbosszúról, és egy katona bűnbánatáról, aki, hangsúlyozom, a középkorban, egészen Írországig zarándokolt el bűnbocsánatért, Szent Patrik purgatóriumába, amely máig élő zarándokhely.
Becsei Vesszős György bűnbocsánatának és Mennyországba kerülésének freskója volt e történet kiinduló pontja, amelyről hosszan magyaráztam, miközben a fotók megörökítették, milyen kevés hajam van fejközép tájon.
Azért a kívülről nem túl szép templom előtt még összeálltunk egy közös fotó erejéig, hogy aztán a legközelebbi benzinkút felé forduljunk, elsősorban testi szükségleteink kielégítése és kávézás végett, hogy aztán egy nagy lélegzetvétellel Mohos irányába rendeződjünk.
A szemünknek kedves és megszokott Nógrád vármegyei lankás tájat lassanként hegyek kezdték felváltani, egy szakaszon a Garam völgyében küszködtük fel magunkat, majd fizetős autóúton iramodtunk meg, később kisebb bányászvárosokat hátrahagyva Bajmócot szeltük keresztül, szépséges várát távolról csodálva meg. Tyekvicska Árpád mesélte útközben, hogy Bajmóc mindenkori polgármestere oly komolyan veszi várgazda-tisztségét, hogy egy alkalommal egy egész magyar akadémiai különítményt tudósul, politikustól együtt hajlongásra késztetetett. Ezen azonban hamar túllendültünk, hiszen már csak pár kilométer választott el bennünket Mohostól, az első olyan állomástól, ahol végre-valahára okos és balga szüzes freskók vártak ránk.
Mohos különben végtelenül csendes, barátságos községként fogadott bennünket egy fecsegő patakkal, amely mellől kis kaptatóval érkeztünk a templom mellé, ahol végre mindenki fellélegzett.
A templom ugyanis – én is először jártam ott, tehát csak így remélhettem – egy valóságos ékszerdoboz, úgy kívülről, mint aztán belülről, ahol bizony pincétől a padlásig freskók borították a falakat, különösebb képzelőerőnek nem is engedve teret, legalábbis atekintetben, milyen gazdag is lehetett ábrázolásában a mi ótemplomunk, ha a mohosi így néz ki mind a mai napig.
Fontos kiemelni, hogy vártak bennünket, és csak az én hibám, hogy az alázatos szlovák templomszolga nevét nem jegyeztem meg, pedig minden tekintetben megérdemelte volna. Rövid, amatőr bevezetőmet követően ugyanis hosszan magyarázta a freskóábrázolások rendszerét éppúgy, mint a különböző szentek alakjainak történetét. Ezt csak azért is fontosnak tartom kiemelni, mivel bárki arra vetődőnek szívből tudom ajánlani, hogy előzetesen keresse a vele való kapcsolatot, különösen, ha szlovákul is ért.
A templomról magáról külön bejegyzést is tervezek, szóval itt inkább csak merően pozitív tapasztalataimról írnék két kitétellel. Egyrészt, hogy magyarságunk nyomai azért fellelhetőek a templom falai között, legalábbis sírkő formájában, amelyeket ottlétünkkor édesanyám grátisz gondosan le is takarított.
Másrészt azért valahol az is fontos információ, hogy a templom kifestését protestáns testvéreink szokásos gondos lemeszelése az ellentétes szánékok ellenére mentette meg. Erről a szlovák egyházfi számolt be, aki elmondta, hogy a valamiért visszatelepedő katolikusok kezdetben némi aggodalommal fogadták, hogy templomukban pereg a fehér vakolat meszelése, amíg ki nem derült, hogy alatta komoly freskóérték igyekszik a napfényre. Mindenesetre a középkori festés megmenekült, és mi is csak áhitattal szemléltük már utóbb azt az ábrázolásbeli gazdagságot, amelyet ez a templom képvisel.
Mivel ez a bejegyzés útibeszámoló, és fontos a tapasztalatok rögzítése, ezért szeretnék csak egy mondatban kitérni arra, hogyan örökítsük meg ezeknek a kamerák által rosszul fényelt templomoknak a freskóörökségét. Javaslom, hogy a kontúrok miatt készítsetek fekete-fehér képeket is, mert ezek által sokkal inkább láthatóvá válnak az egyes képek. Ottjártunkkor például a Szent György-legendából én szabad szemmel is csak egy színeskés pacát láttam, ugyanakkor a fekete-fehér felvételek, nem szégyen ez, sokkal többet képesek voltak feltárni.
Hasonlóképpen szeretnék csak egy mondatban teret engedni abbéli felismerésemnek, hogy a korabeli középkori ábrázolások mennyire játékosak, emberközeliek, komolytalanságukban is figyelemre igényesek. Nem tudnám hogyan másképp jellemezni például a négy apostol idétlennek tűnő attribútumát a szentélyben, hasonlóképpen a Nap és a Hold emberarcú személyiségeit. De említhetném itt maguknak az okos és a balga szüzeknek az ábrázolását, hiszen a freskókon míg a balga szüzek kétségbeesett ábrázattal mutatják üres lámpásolajos üvegeiket, az okos szüzek hozzájuk képest megdicsőült arccal tartják a magasba égő lámpásaikat. Persze, és itt megérintett kicsit az egyházi jelenlét, Ipoly atya ebbéli észrevételeimet igyekezett ugyanis tompítani, jelezvén, maga a téma igenis komoly, és feltehetően csak a középkori festők alkalmatlansága teszi ilyen együgyűen ártalmatlanná az ábrázolások alakjait. Én ugyanakkor megengedem magamnak azt a luxust, hogy ez az emberarcú, komolytalannak tetsző ábrázolásmód egyrészt közelebb áll a lelkemhez, másrészt a későbbi korok, különösen a reneszánsz vagy a barokk szigorúbb, hitelesebben megkomponált emberalakjaihoz mérten is nem a tehetségtelenséget hivatottak demonstrálni, hanem csak egy szemléletbeli különbséget. És etekintetben a hiteles antropológiai ábrázolásmód mégis távolabb van tőlem, mint a Középkor, idétlennek tűnő alakjai.
Dehát, mindegy is, hiszen az idő szűke miatt indulnunk kellet tovább Pónikra, egy másik jeles templomba, amelyet jelenleg kapucinus barátok tartanak fenn. Kicsikét tehát még északabbra fordultunk, és reméltük a legjobbakat, sajnos mindhiába.
Ugyanis hiába az előzetes levelezés, bejelentkezésünk tudomásulvétele, odaérkeztünkkor senki nem várt bennünket. Pedig jelentős mértékben megküzdöttünk a domborzattal, hiszen Mohosból Pónikra átérve bizony szerpentinekben hiányt nem szenvedtünk. Egyik csóri buszunk is itt adhatta fel a szolgálatot.
Fájó érzés volt ez a mellőzöttség, mivel valójában egy zarándokutat is teljesítettünk, mégis a kapucinus atyák úgy döntöttek, hogy nem méltatnak bennünket kitűnő figyelmükre, egyszerűen nem reagáltak jelentkezésünkre, még a telefont is kinyomták. Majd egy órát lézengtünk a templom körül, mire rászántuk magunkat a továbbindulásra, innentől viszont a kapucinus atyák átka tovább kísértett, mivel egyik buszunk érzékelője meghibásodott, valószínűleg a szerpentines megpróbáltatásoknak köszönhetően.
Viszont, amíg továbbhaladásunk eldőlt, legalább megálltunk étkezni, teli gyomorral könnyebb is volt elviselni az átrendeződést, mivel a még működő busz is csurig telt. Hazafelé viszont éppen emiatt, szinte már testvéri közelséggé csiszolódtunk össze, élménynek tehát ez is megfelelt.
Összeségében egyrészt végre elindultunk, másrészt tapasztalatokkal is gazdagodtunk, hogy a következő túra gördülékenyebbé váljon. Ami rossz érzés maradt, hogy nehezen indulunk el mégegyszer ugyanarra a túrára, ezért Pónikot, ami szintén szép templom, nem a közeljövőben fogjuk felkeresni, hiszen csak önmagáért túlságos távolságra van. Mohos ellenben mindenkinek pozitív élmény volt, ezért is remélem, hogy legközelebb már nagyobb létszámmal, de az első túra résztvevőivel is közösen vághassunk neki egy újabb útnak, amely mégis közelebb visz bennünket saját múltunkhoz.
(A fotókért köszönettel tartozom Szabó Vicának, Sági Juditnak (az anyukámnak), Mikhel Richárdnak, Petyerák Istvánnak, Styevó Gábornak és azoknak is, akik csináltak rólunk képeket, csak nem küldték el, hiába kértem :D)