Néha azon gondolkodom, hogy ha sikerül megöregedni és át kellene adni templomromkutatás ügyét bárkinek, meg mindent, ami ilyen-olyan módon ehhez, vagy Nézsához kapcsolódik, akkor az hogyan is történne. Ugyanis a legszívesebben nem adnék át semmit. Sőt, minden addig összegyűjtött információt letörölnék, még a honlapot is. De, bármily furán is hangzott ez, nem gonoszságból. A kutatómunka ugyanis egy kaland, nyomozás, számtalan tévedéssel, utánajárással, beszélgetéssel, félreértett hiedelemmel; mindez pedig olyan élmény, amelytől igazából nem fosztanék meg senkit, hiszen ettől válik egy feladat hobbivá, kicsit mániává, ami nemcsak a kutatót, de a munkásságát követőket is megerősíti a gyökereikben, létük történelmi jogosultságában. És ezt a munkát időről-időre újra el kell végezni
Dehát, elég is a nagy szavakból, hiszen ez a bejegyzés a romantikáról fog szólni, illetve a kutatómunka hibáiról. A kutatómunka vérpezsdítő zsákutcáiról. Merthogy, vannak a szeretett hiedelmeink, azok az ősmesék, amelyek rávesznek bennünket arra, hogy a történelem felé forduljunk. Ide tartoznak a titokzatos alagutak, amelyekről mindenki hallott már, és amelyek állítólag átszelik Nézsát az ótemplomtól a kastélyig, és vissza. Vagy például az a feltételezés, hogy Nézsán a templomos lovagok tartottak fenn ispotályt, vagy legalábbis valamiféle rendházat, ahol zarándokok pihentek meg a Szentföldre indulóban, vagy onnan súlyos sebesülésekkel hazatérve. Utóbbi feltételezést pedig csak erősítette két tény is. Az egyik, hogy elsőre kevéssé indokolható módon Nézsa ma is álló temploma Szent Jakabnak, a zarándokok védőszentjének van szentelve, márpedig Szent Jakab templomai máig népszerű módon éppen a spanyol El Camino népszerű zarándkotút egyes állomásain sorakoznak, másutt viszont nem. A másik, hogy Nézsán jelentős ereklyeegyüttes is található, amelyben nemcsak Krisztus keresztje, de Mária kendője és Szent József köpenyének egy darabja is helyet kapott. Pont olyan történelmi tárgyak, amelyek felcsigázzák a képzeletünket. Milyen szépen is összeáll a sejtésekből a kép, hogy Nézsa akár a Szentföldre vonuló keresztes lovagok és zarándokok útvonalának egy állomása lehetett, odafelé és visszafelé is. Pláne, hogy templom a Szentfölhöz kapcsolódó ereklyéket birtokol, pont olyanokat, amelyeket a keresztesek szívesen hagytak hátra a zarándokútvonalak mentén.
Persze nem engedünk el véglegesen semmilyen feltételezést, hiszen éppen ettől szép ez a kutatómunka, de az ugyanakkor időközben kiderült, hogy Nézsára jóval később került az ereklye, mint a templomos lovagok szentföldi dúlásának időszaka. Volt tehát egy romantikus elképzelésünk, amelyet újraírt egy másik. Több bejegyzés alkalmával is latolgattuk, hibásan, de a történeti tévedés minden szépségével együtt, a templomos lovagok jelenvalóságát a községünkben, mígnem mindezt fölváltotta egy előadás Jusztin Péter jóvoltából. És mégsem veszítettünk semmit, hiszen korábbi elképzelésünket egy újabb, mégolyan szép, és romantikus történet váltotta fel, amelynek két főszereplője a rendkívül hülye nevű – nem is akartam szebben írni – Szirmay Apollónia, és hites társa, Szentiványi Bonaventúra. E történet két alakja a kor kisnemessége modoroskódó névadási szokásainak esett áldozatul. Lehettek volna egyrészről Istvánok, Lászlók vagy Andrások, ne adj isten Bélák, más oldalról Máriák, Margitok, Erzsébetek vagy éppen Annák, a sors és a korszellem mégis úgy hozta, hogy az egyszerűség kedvérét csak Polli és Boni, a világtörténelem fonalának egy pontján egymáshoz kötötték az életüket, és még csak fel sem rótták egymásnak, hogy milyen hülye nevük van, mert annyira szerették egymást. Gyermektelen frigyük azonban csakhamar tragédiába torkollt, hiszen az ifjú Bonaventúra bármilyen szép karrier előtt is állt, idejekorán meghalt. Özvegye, a szerető Apollónia viszont nem akart másik társat. Úgy döntött, özvegységének és szerelmének mély fájdalmát Nézsa község gyarapodására, a hitélet kiteljesítésére fordítja át, hátha megemlékezik és imádkozik értük így is az utókor, ha már örököst nem hagynak hátra.
Igen, Apollónia jóvoltából került a nézsai ereklye is a községünkbe, nem a templomos lovagok hozták. És így épült meg a Szent Annáról nevezett kápolna is, aki a gyermektelenek védőszentje. Mindezen történetek Nézsa szenttiszteletének részei, amelyeket nemrégiben Jusztin Péter levéltáros kutató barátunk ismertetett. A továbbiakban részletekben közöljük majd az előadását, amelyekben Boni és Polli története mellet harangokról és remetékről is lesz szó.
Mindez csak kedvcsináló volt a mostani minekünk. Mint írtam is, remélem lesz még más is, aki Nézsa történetével foglalkozik majd a jövőben, és remélem ugyanígy nekiáll a felfedezésnek. De mi most, a mostban megengedhetjük magunknak, hogy többet tudjunk. Aztán majd mindent törlünk az új nemzedék érdekében. Hiszen lényegében mind Nézsa történelmét írjuk miközben időről-időre újraírjuk, de sosem mi vagyunk a főszereplők. És ettől lesz mindig is menő ez az egész.