A „szent” szót hallatán, általában a következő jelzők jutnak az ember eszébe: tiszta, ártatlan, magasztos, különleges, csodálatos, titokzatos. A szó története során számos jelentésréteggel gazdagodott, amelyek az alaprétegét majdhogynem elfedték. Ezért mindenekelőtt az alapfogalmat kell tisztáznunk a szentség kapcsán. Lényegében négy kérdésre kell választ keresnünk: először is, hogy mit takar a „szent” fogalma; aztán, hogy ki, vagy mi „szent”; végezetül, hogy miért és legfőképp hogyan tisztelünk valamit vagy valakit szentként. Ezeknek a megértése azért is fontos, mivel később jó fogódzót jelent a nézsai közösség és temploma összefonódó életének a megértésében. A régi világban nem vált el élesen a szakrális és a profán, a szakralitás átszőtte a mindennapokat, megadta a mindennapi élet kereteit.
Érthető okokból a legnehezebb azt megragadni, megfogalmazni, hogy mi is a szent. A Magyar Katolikus Lexikon szócikke sem boldogul igazán ezzel, persze ez nem azt jelenti, hogy maga a Katolikus Egyház ne tudná, mi az a szent, csak azt, hogy egy lexikonhoz illő rövid szócikkbe igen nehéz beleerőltetni azt, amit a szakirodalom kötetek hosszú sorával is csak nehezen tud megfogalmazni. Ehelyütt mi sem teszünk erre kísérletet, inkább igyekszünk, közérthető definíciót adni, még ha emiatt le is kell mondani a megfogalmazás teljes pontosságáról.
Mi a szent?
A „szent” elkülönített, kiemelt, a hétköznapitól elhatárolt tárgy, ember, vagy valamely fogalom. A szent az önmagát tükröző valóság. Elsődlegesen: maga az Isten. Az ember életének célja és értelme, hogy Istennek ebben a szentségében részesüljön.
A szent egyszerre vonzó és félelmet keltő, lenyűgöző, és magával ragadó, ugyanakkor riasztó is. Egyszerre tiszta és „fertőző”, egyszerre vágykeltő és veszélyes.
A szent ellentéte minden más ami a valóságunkban megszokott, a „Szent”-en kívüli, ezt hívjuk profánnak, hétköznapinak. A „szent” szót akkor értjük meg igazán, lehámozunk róla minden erkölcsi kategóriát, mindent, amivel a racionális tartományba szorítanánk e szó magyarázatát. A Szent érzékelése igazából egy elsődleges, semmire nem visszavezethető tudatállapot, ami nehezen ragadható meg. Lényegében Isten létének és a tőle való függésünknek az érzékelése, tudata. Nem véletlen, hogy a „szent” rokon fogalma a „tiszta”, hiszen mindent, ami Isten, és ami Istentől jön, annak tartunk.
Hierarchia sanctorum
Az Egyház a világot Istentől alkotott hierarchikus rendkét fogalmazta meg a XIII. században. E hierarchia csúcsán maga Isten foglal helyet, majd az Isten szentségéből részesedett személyek: elsőként a Szűzanya, majd Szent József mint Krisztus nevelőatyja. Azután mindenki más, aki szentként van, vagy lesz nyilvántartva. Csak a keresztények számára egyértelmű, hogy a szenteknek „funkciójuk” van a vallási életben. Azaz, nemcsak azért tiszteljük őket, mert Istennek tetsző, szent életet éltek; tanúságot tettek a kereszténység mellet még a haláluk árán is; esetleg olyan csodákat vittek véghez, amelyek emberi ésszel felfoghatatlanok, de hitünk szerint Isten jelenlétében élnek, és közben is járhatnak értünk. Hiába próbálták korábban a szentek tiszteletét a pogány hőskultuszból eredeztetni, levezetni, utóbbi pusztán emlékezet: egy halott hős nagy tetteinek emléke, ami megismételhetetlen, de elmúlt. A keresztény kultusz célja és középpontja az Istenhez, a szentség forrásához való kapcsolódás és a Jézusnál történő közbenjárás, Isten hatalmának jelenvalóvá tétele és jelenlétének megidézése. Ez a momentum teljességgel hiányzik az antik hősök tiszteletéből, akik csodás dolgokat vittek ugyan véghez, amelyeket szívesen idéztek fel, vagy idézünk fel akár ma is, de e héroszok, miután megcselekedték csodás tetteiket, eltávoztak az árnyékvilágba, az evilágiak hiába is kérlelnék őket bármire. Azaz, a szentekkel ellentétben ők nem jelenvalók, a szentek viszont igen. Ők a haláluk után is tevékenyek maradtak.
Nem véletlen az sem, hogy a szenttiszteletet az antropológusok rokonítják a szülő-gyermek viszonnyal, hiszen a gyermek is kapcsolódást, védelmet, majd példaképet keres, és ezt természetes módon a szüleiben találja meg. A szentek tiszteletében is hasonló elemek fedezhetőek fel.
Hogyan „lesznek” a szentek?
A kereszténység történetének folyamán fokozatosan bontakozott ki, hogy kiket tisztelünk szentként, illetve hogyan is tiszteljük őket. Mint fentebb utaltunk is rá, szentként magától értetődően először Istent (a Szentháromságot) Szűz Máriát és Szent Józsefet tisztelték. Az egyházi hagyomány utánuk a vértanúk tiszteletét igazolta. Az egyházatyák kezdetektől méltatták azok érdemeit, akik Krisztust követték és a maguk korában az erények hősies megvalósításával tanúságot tettek, ezért is kérték közbenjárásukat. Az egyház a szentté avatás révén fejezte ki abbéli meggyőződését, hogy egyes tagjai megvalósították a krisztusi eszményt és példaképül szolgálnak. Nagyon fontos, ahogyan azt a Katolikus Lexikon is kiemeli, hogy a tisztelet végső soron NEM a szent személynek szól, nem a képnek, ereklyének, szobornak. A szentekben magát Istent dicsőítjük, hiszen az ő kegyelmével lettek tökéletesek. Történelmileg a Krisztus utáni II-III. századból kimutatható, hogy előbb Keleten, majd Nyugaton is megülték a vértanúk emlékezetét, sírjuk közelében gyűltek össze az eucharisztia ünneplésére, majd e helyeken templomokat is emeltek. A szenttisztelet eleinte a nép körében alakult ki, az egyház ugyanakkor a XIII. századra fokozatosan megszüntette a „népi kezdeményezésre” történő oltárra emeléseket, szentté avatásokat. A Szentszék engedélye, igazolása kell ahhoz máig, hogy valakit szentté avassanak.
A szenttiszteletnek több formáját is megkülönböztetjük. A tisztelet alapvetően liturgikus, és a szentmise illetve a zsolozsma szövegeiben és cselekményében jelenik meg. Másik ismert és gyakorta megjelenő forma a képzőművészeti: épületek, szobrok, képek alakjában találkozunk a szenttisztelet ezen formáival. A harmadik forma, ahol a hétköznapi életben látható módon nyilvánul meg a szentek tisztelete, az a személynévadás, hiszen mikor valakinek nevet választottak, egyben közbenjárót, védőszentet is kapott e választás által. A következő fejezetben a szenttisztelet ezen formáit tekintjük majd végig Nézsa példáján keresztül.
Vezetőkép: Szarka Péter