Többször találkoztam már a vonatkozó művészettörténeti forrásokban, hogy az okos és balga szüzek mennyire elterjedt freskóábrázolás volt a középkorban, feltehetően viharos történelmünknek köszönhetően ilyenek a mai Magyarország területén nem igazán lelhetőek fel. Egyelőre legalábbis pusztán egyet találtam, tőlünk jelentősen délebbre, Szeged-Tápén, kvázi Szeged „külvárosában”. Jóval több ilyen templom maradt fenn a Felvidéken, amelyeket templomtúrák keretében keresünk fel. Mindenesetre a szeged-tápéi Szent Mihály templom ebben a tekintetben üdítő kivétel, bár az is megjegyzendő, hogy kívülről már nem mutatja egy középkori templom képét, maga a freskóábrázolás is az oldalkápolnába szorult a bővítések folyamán.
A templom történetének bemutatásával nem vesződöm külön, mert ezt szerencsére elvégezte egy, az Új Emberben megjelent cikk, amelyet alább idézek.
A Juhász Gyulától „a legrégibb magyar falunak” nevezett, mára Szeged városrészévé vált település Szent Mihály oltalmába ajánlott Árpád-kori temploma Bálint Sándor szerint XIII. századi építésű, ifj. Lele József azonban már az 1138-as összeíráskor is valószínűsíti meglétét. Tápé helytörténésze Czike Gábor 1934. évi közlését idézi: „Fontos érv a templom eredeti épületének XI. századból való származására a templom tornyában több sorban beépített, igen vékony tégla. (…) Ilyen vékony téglák szerepelnek a kalocsai templom alatt talált Szent István-kori, régi templom alapjában is. (…) A bizonyítható idő azonban 1247, amikor valóban állott a 9,24 méter hosszú és 6,82 méter széles hajó.”
Az egykori gótikus kápolna az 1770 körül lezajlott bővítés alkalmával szentély lett, az 1938–1940-i átépítés óta sekrestyeként szolgál. Az évszázadok során végbement átépítések mellett az időjárás viszontagságai sem kímélték az épületet, ráadásul a középkori falképekből megmaradt töredékeket a XIX. században lemeszelték. A zsámbéki templom ügyét is fölkaroló bencés művészettörténész, Rómer Flóris 1870-ben vandál pusztításnak nevezi a tudatlan beavatkozást. Amikor 1918 júliusában fent említett cikkének élményanyagát gyűjti, Juhász Gyula Heller Ödön társaságában próbálja szóra bírni a helyieket, hol lehettek a szóbeszéd emlegette falképek. A főoltár háta mögött a kutató kéz nyomán éppen most bukkant elő a rózsaszín kereszt, az egykori püspöki kenet jele, és öreg Dékány Pista bácsi is éppen most próbálja magyarázni, hogy hol volt az a kép a szentély mellett a falon, amelyet a kutatók keresnek egykori írások nyomán. (…) – Aztán milyen kép volt az, emberek voltak rajta? – Ügöncsak figurák, de inkább szentök – jelenti ki az öreg –, de nagyon rég vót az, kéröm, akkor még deák vótam.”
A 2008-ban megkezdett feltárás eredményeképp Szent Jakab apostol mellett föltételesen sikerült azonosítani Szent Anna, Szent Joachim, a Szűzanya és Jézus alakját. Középkori műtörténetünk legkiválóbb ismerője, Divald Kornél általános jellemvonásként közli, hogy „mind székesegyházainkban (Pécs), mind városi és falusi plébániatemplomainkban ezek belsejét, még pedig az építészeti tagozatokat, a pillérek, oszlopok fejezeteinek faragványait, a boltozatokat és oldalfalakat egyaránt már a XI. századtól kezdve végesvégig kifestették.” Ugyanő lehet segítségünkre a pontosabb kormeghatározáskor, tipikus kompozíciókról szólván, ami „falképeinken a középkor végéig országszerte csak a részletekben, főleg a koronkint változó viselet szerint módosul. Utóbbit falusi plébániatemplomaink festői, Tóth Zoltán megállapítása szerint, szinte évtizednyi pontossággal, nagyrészt igen híven tükröztetik vissza.” Genthon István XIV. század eleji eredetet valószínűsít, amit Jankovich Dénes két keletkezési fázis valószínűsítésével pontosít, eszerint négy apostolkép XIII. századi. A restaurálás a keletkezés korának pontosítására is alkalmat teremtett: „A figurális falképek a XV. században készülhettek – áll a restaurátorok szakvéleményében –, a XIII. századhoz tartozó díszítőfestés a pasztofórium körül körbefutó szőlőmintás sablon, a felszentelési keresztek és a bordán található piros díszítés. A bordákon lévő piros díszítés nyomokban megtalálható a sekrestyében is.” A helyreállított tápai freskótöredékek gazdag növényindái színpompás középkori templombelső emlékét idézik. Eleink vallási érzületének közvetlenségét leginkább talán az okos és a balga szüzek Anjou-kori stiláris jegyeket mutató, bájos ábrázolása érzékelteti az egykori diadalíven. Ábrázolásuk megfelel a XIV. századi mintáknak: „Égő, ill. lefelé fordított fáklya, kehely, olykor bakkecskefej. Magyarországon Gömörrákos 14. sz. körüli freskóin és a kassai főoltáron láthatók.” Ábrázolásukra Divald is egyetlen további példát ismer a hervartói fatemplom XVI–XVII. századi alakos képeinek sorában.
