Négy éves már a közösségünk, bizonyám! Ha meg már ünnepelni kell, hát ünnepeljük könnyeden. Hiszen, ahogy az ókori Pompei vulkán-pusztította városában, úgy nálunk is a történelem részeivé válnak a falfirkák, amelyek a megújuló magtár/istálló épületét díszítették.Például, egy majom. Kétszer is…
Rámszólt a Facebook, hogy egészen pontosan ma (azaz június 2-án) múlt négy éve, hogy létrehoztam a „Nézsai templomromkutatás” csoportot (akkor legyen ez a kezdődátum, és ne a honlap kiélesítése), azaz innentől kezdve traktállak benneteket komoly és kevésbé komoly témákkal. Nyilván, az ilyesmit fontos megünnepelni, tekintve, hogy már több mint kétszázan érdeklődtök Nézsa múltjáról velem közösen. Félreértés ne essék, én nagyon büszke vagyok erre a közösségre, mert olyanok alkotják, akik nem arctalan trollok, nem unatkozó véleményezők, nem más kárán örvendezők, ahogyan azt sokszor tapasztaljuk az online közösségi térben. Szeretném is, hogy ez így maradjon. És így kívánkoznak ide a falfirkák, hiszen közösségi média kezdetektől létezik, csak a felület volt más koronként.
Ha valami megújul, az valamiért mindjárt megosztó téma
A mai téma, amit hoztam, talán az első olyan volt, ahol elkezdtek feltünedezni a fent említett vádaskodó kommentálók. Pedig, pusztán a magtár/istálló új funkciója és örömteli megújulása kapcsán mertem írni. Hozzáteszem, posztom arról is szólt, mennyire is jobb sorsra érdemes ez a történelmi emlék, amely utolsó funkciójaként mint diszkó működött. Ezzel talán még nem is volt baja senkinek, de mikor a lehetséges jövőjén örömködtem, hát, abba hirtelen politikát kezdtek látni egyesek. Kár volt különben, de hozzáteszem, ez is már csak múltjának egy részét képezi ennek az épületnek, hiszen megkezdődött a felújítása.
Nemrégiben ki is mentem tehát pár fotót készíteni, mert bár az ilyen épületek megújulását hivatalból pontosan dokumentálni kell, engem külső szemlélőként is érdekel a megújulás folyamata. Elsősorban saját káromon okulva, hiszen én is úgy vagyok vele a saját portámon, hogy ha valamit végre megcsinálok, az olyan lesz, mintha mindig is olyan lett volna. Amilyennek lennie kellett volna. Valahol elkopik az ilyen szemléletben az elvégzett munka öröme. Szóval, márcsak ezért is, lőttem pár fotót a megújulás folyamatáról, például a kihordott sittről. Akármennyire furcsa is, nagyon árulkodó, hogy milyen építőanyagok, milyen méretű, feliratú téglák bukkannak fel például. Aztán, hazaérve szemet szúrtak a falfirkák. Így most ezeknek állítok emléket.
Csak Ádám és Éva nem firkált, azóta mindenki
Modern korunk szerintem rettenetesen káros graffiti-kultúrája ellenére azt be kell látni, hogy az emberiség, mióta a maga öntudatára ébredt, szereti otthagyni a keze nyomát, ahol csak lehet. Amíg az írást fel nem találták, ez jobbára képek rajzolásában merült ki, bár utóbb is igaz, hogy aki bizonytalan a helyesírásban, az inkább rajzol valamit.
Bár el lehetne mélyedni a fafirkák történetében, én inkább a Vezúv kitörésében elpusztult Pompei példáját citálnám elő, hiszen magáról a várossal és annak falfirkáival kapcsolatban éppen egy falfirka jegyzi meg,
Ó, ti falak, mennyi unalmas firkát megtartottatok már! Csodálom bár, hogy még nem roskadtatok össze a súlyuk alatt!
A falfirkák zsűrizőjének epés összefoglalója persze éppúgy a Pompei-i falfirka-kultúrát gazdagította. Volt tehát már akkoriban is Facebook, csak bejegyzést írni kicsit tovább tartott, és kellett hozzá valamely olyan éles szerszám, ami nyomot hagy a kőfalon, vagy a homlokzaton. A közéleti csevej persze akkor sem szólt másról, mint mai napság. Volt, aki csak jelezte, hogy éppen itt járt (bár nem csillagozta az aktuális intézmény szolgáltatásainak minőségét). Volt, aki kedvenc gladiátorát éltette (ez volt a sport). És volt, aki természetesen a szerelemről osztott meg bölcsességeket, ilyen formán:
Virágozzék, aki szeret, s vesszen, ki nem ismeri a szerelmet! És kétszeresen vesszen, ki tiltja azt!
Itt nyilván még nem kell korunk gender-vitáit sejteni, mint inkább egy bősz atyát, aki eltiltotta szerelmétől a falfirkálót.
Kenguru, Ági, Kucu és Kún Béla
Akárhogyan is, a falfirkák nemcsak egy ember, hanem a kor lenyomatai is. Ezért is rögzítem pár fotón keresztül emlékként a mi saját falfirkáinkat, rovásainkat, jelesül a magtár/istálló felületén. Márpedig azért, mert ezek is emlékek. Az épület leromlott állapotából következően diákcsínyek elszenvedője. Egykori fiatal bandák névsora például, mára tisztes felnőtté érő embereké. Tán egyesek be is tudják magukat azonosítani, illetve azt az ifjúkori pillanatot, amiben éltek.
Személyes kedvencem a két helyen is feltűnő, már művészi igényességet sejtető majom, bár csak a felirat szerint az.
Illetve, a valahogyan túlélő „Kun Béla utca” utcatábla, amelyre azért egy gondos kéz utóbb csak rábiggyesztette, hogy „fasz”. Amivel nem lehet vitatkozni.
És persze, ugyanígy fontos, hogy az egykori mesteremberek is csak odavésték, mikor csinálták, amit csináltak, és kik is voltak. Bár, mára csak monogramként, de léteznek. 1812 TS, vagy ST. Valaha, ez is egy embert takart, aki életének perceit áldozta arra, hogy emléket állítson a munkájának és önmagának.
Búcsúzzunk tehát együtt falfirkáinktól, remélve, hogy a megújult épületet már nem tarkítják hasonlók. Maximum majd a WC biztonságos menedékét. Ott úgyis lesznek unatkozók, akiket alkotásra késztet a magány…