Bevallom, nagyon készültem idén, hogy végre ellátogassak Almakerékre, az utolsó olyan erdélyi faluba, ahol okos-, és balgaszüzes freskók vannak (legalábbis eddigi ismereteim szerint). Mivel eleve tudtam, hogy nagyon szép a templom, már előre készültem, milyen nagyszerű beszámolót fogok nektek írni erről. Sajnos – de mégsem sajnos – okos-, és balgaszüzeket nem találtam a freskóábrázolások közt. Buktam a nagyszerű beszámolót? Mivel a templom maga volt a csoda, így csak megírom, ha másként nem, élménybeszámolóként…
Szóval Almakeréken NINCSENEK okos-, és balgaszüzek. De, jó, hogy ez csak utóbb derült ki. Almakerék ugyanis valóban világvégi település a szónak inkább abban az értelmében, hogy annyira kiesik a kulturális és tényleges főútvonalaktól, hogyha nem direkt oda akarsz menni, akkor nem jutsz el oda.
Almakeréken máris vártak engem
Almakerékre legegyszerűbben Segesvár közeléből lehet kiruccanni, nagyjából 30-40 perces kényelmes, valójában igen látványos autókázással. A hegyes-dombos vidék nagyszerűen zöld, igazi agrokultúr-táj, ottjártamkor a két métert is meghaladó kukoricaszárakkal büszkélkedve például. Az útbaeső falvacskák szegénysége, elhanyagoltsága persze némileg elkedvetlenítő lehet, de a környezet kárpótol a lepusztultságért. Pláne, hogy engem Alkmakerék határában mindjárt egy derék tehén fogadott a helyiségnévtáblához kikötve, szakértő módon pózolva az Almakerékről készített első fotómhoz.
Otthonos, ismerős…
A település elrendezése talán klasszikusnak mondható, tényleges „belvárosában” a falun keresztülfolyó patak két partján „kiöblösödik”, a két oldalon egybefüggő utcafronttal veszik körbe a szorosan egymás mellé épített házak a patakot. Hasonlót Magyarországon és más helyeken is találunk, ebből talán még nem is vonhatnánk le következtetésként, hogy eredetileg németajkú településről van szó.
Almekerék költői
Igaz, hogy a falu neve csak magyarul cseng szépen. Románul valamiféle Malankrav, így, ahogy írtam, míg németül Malmkrog. Magyarul meg szépen Almakerék. Szászul a wikipédia szerint Malemkref, ami ismételt csúfnévként tetszik fel az Almakerékkel szemben, pláne az abbéli bizonytalanságnak is helyet hagyva, hogy a templomot kinyitó és ott kalauzoló igen kedves hölgy váltig bizonygatta, hogy ők bizony nem százok, hanem svábok. Mivel ezt két arrajáró német hölgynek magyarázta, így döntsék el ők, miféle németek is lakták egykoron Almakeréket, amely mégis legszebb nevet a magyaroktól kapott. A magyar „jelenlétről” különben tanúskodik a település másik, „újabban”, tehát a kiegyezés (1867) előtt pár évvel épített másik katolikus temploma, amelyet Haller Jánosné, Kleisch Susannának köszönhetünk.
Győzedelmes hülyeségem zárójeles, de tanulságos története
Volt egy kisebb közjáték is, amelyet nem szeretném, ha félreértenétek, és nagyzással vádolnátok, inkább a saját hülyeségemnek tudjátok be. De, ha még a nagyzás hóbortját rám is sütnétek, mégiscsak leírom, mert fontos, ami következtetést végül le lehet belőle vonni. Szóval, mire a templomba béjutottunk volt, addigra összesereglett egy kisebb közép-európai kompánia. Meglepő is volt elsőre, hogy egy random hétfői napon, kicsivel a déli harangszó után ilyen előfordulhat a világvégi Almakeréken. Szóval volt ott négy túrázó román illető, két pár, akik csak addig voltak kedvesek velem, amíg ki nem derült, honnan jöttem. Volt aztán a két német hölgy, meg volt egy cseh apa a két cseh fiával. Végül én, az okos-, és balgaszüzek hiányától egyre inkább kétségbeeső magyari képviselet. Mivel ők kedélyesen beszélgettek, én meg csak rohangáltam a különben igen alapos magyarnyelvű tájékoztatóval a kezemben, rögtön tudtam, hogy ez a templom, és a szerencsétlen templomszolga tőlem egykönnyen nem fog szabadulni. (a képen a kifényképezett helyi tájékoztató, hol kit és mit is látunk…)
Viszont, persze, ilyenkor nyilván illik valamit otthagyni a fáradozás fejében, de nálam effektíve se román lej, se magyar forint nem volt. Forint azért, mert az különben sincs, utálok készpénzt magamnál hordani, túl sokszor hagytam már el a tárcámat. Lej meg azért, mert én bizony forintot azért nem fizetek, hogy lejem legyen. Olyasféle műanyag játékpénzért én nem adok ki jó magyar forintot. Ami volt nálam, az a biztonsági 20 eurós. Ezt mindenkor magamnál tartom, mert külföldön járva ez biztonságot jelent a számomra. Hát, úgy alakult, hogy jobbhíján bedobtam azt a dobozba, rohadtélet, valamit villantani kell. Úgy voltam vele, a magam megnyugtatására is, hogy ez a saját hülyeségem bosszúja, de akkor legyen ez egyfajta zarándoklat, így felajánlásnak legalább beillik az égiek felé, hogy megsegítsenek az erdélyi utamon. És legfőképpen nem vallok szégyent sem a csehekkel, sem a románokkal, de legfőképpen a németekkel szemben. Ami inkább kellemetlen volt, hogy a templomszolga bizony kiszúrta, hogy én mit dobtam a perselybe, és elkezdte rángatni a karomat, hogy túlzásba vittem volt az adakozást. Én nem szerettem volna ott alkudozni, hogy tán igaz, de én már elengedtem, és nem szeretnék visszakapni a perselypénzből semennyit se, hagyjuk el, ez van. Erre elmondta, és inkább ez a lényeg, hogy a legutóbbi perselyszámlálás alapján én bizony kifizettem ott a templom egész havi takarítási és fenntartási költségét, ami máskülönben nehezen szokott összejönni. Ha nagyvonalúak vagyunk, ez nyolcezer forint. Ez egyszeri adománynak nyilván túl tetemes, viszont igencsak kevéske, ha egy ilyen nagyszerű középkori templom fenntartását tekintjük. Mindegy, a magyar nemzet képviseletében szégyenben nem maradtunk, hadd higgye csak Almakerék, hogy a magyarok a románoknál, a cseheknél, de legfőképpen a németeknél is nagyvonalúbb népek, mintsem, hogy én kerültem a magam hülyeségéből kínos helyzetbe, amiből ilyetén kivágtam magam. Vegyük úgy, hogy győztünk.
Belépsz, és onnantól áhitat
De, akkor beszéljünk végre a templomról, hiszen ez a lényeg. Nos, az maga az ámulat. Ez az ámulat pedig már ott kezdődik, hogy a templomba oldalról, a hajó felől belépve máris egy összefüggő, még romlottságában is káprázatos freskóegyüttessel szembesülünk.
Mégcsak nem is volt szempont rögtön a számomra, keletelt e a templom, de minden bizonnyal az, mivel ezt a hatalmas, bejárattal szembeni felületet ablak valójában nem háborítja az egységességét tekintve, így a magas, gótikus méretű fal kifestése helyet adott nemcsak Krisztus életének bemutatására, de azt megelőzendő egyes ószövetségi jelenetre is. Egészen Ádámtó és Évától kiindulva. Igaz, utóbbiaknak a tetőfedés órmótlan közbavatkozása miatt csak felerészben látszik a történetük (nem is tudtam jó fotót készíteni erről), hogy mi is történt a paradicsomban, de még ők is arányaiban kivehetőek. A hajó hosszanti oldalfalának freskói ugyanakkor valóban romlottak, nehezen felismerhetőek, valójában egy tisztes restaurátori munkára várnak, de ami mégis fontos, hogy egységesek, azaz itt máris működik a programadás. Művészi értékük ugyanakkor jelentősen alulmarad (bár korban is felfedezhető az eltérés) a szentély festéséhez képest. Íme, a szentély első fele:
és az oltárhoz közelebbi második rész:
Amikor minden megvan, és amitől működik…
A szentélyről, magáról bízvást állíthatom, hogy Olaszországban is párját ritkítaná, pláne középkori viszonylatban. Olyan részletgazdag és kifejező alkotásegyüttesről van szó, amelyből csak olyan pillanatképeket tudnék kiemelni, mint a keresztrefeszített Jézus melletti gonosz lator lelkét marcangoló ördögök,
vagy szintén, az önmagát szégyenében felakasztó Júdást ellepő pokolfiak,
vagy a Jézuska születése után kedélyesen ruhát mosó Máriácskát meglátogató háromkirályok (közül talán az egyik, vagy egy pásztor. Mindenesetre az akol lakói kedvesen tekintenenek rá.).
Vagy, a szentély fő helyét hagyományosan elfoglaló mennybéli Krisztus helyett az Atyaisten, amint a csóri Jézuskát egy kereszttel a kezében a való világba tessékeli, fenéktájon.
Illetve, kicsit személyes kedvencem, de a szentély kifestésétől stílusától és felteszem, korától is elütő, a szentély alsó karélyában megbújú Jézus-ábrátolás, aki megejtő szemérmességgel nyúl saját halálos sebébe, a tamáskodóknak sem bizonyítva ezzel, mint inkább, de kicsit megtörten, magának…
Ha az ilyesmi hangulatba hoz…
Élvezet, na, a templomi egész, és nem is biztos, hogy nektek éppen azok a jelenetek tetszenének, amelyek nekem. Viszont maga a kifestés olyan részletgazdag, szemléletes, mégis humoros és emberi, hogy abban bárki találhat a maga számára kedvencet, elgondolkodni valót, tanulságosat. Még azt is megengedem, hogy jelen írás egyesek szerint talán túl tiszteletlenül, profánul beszél fontos vallási szituációkról. Engem ugyanakkor éppen ez nyűgöz le. Mármint az, hogy az ábrázolásmód eleve mennyire emberi, humoros és megejtő. Ezért merek erről szabadabban írni, kicsit miattuk is. Mert, akik festették a sokszáz éves freskókat, nos, ők sem akarták magukat túl komolyan venni, ahogyan bennünket, befogadókat sem. Eleve olyan súlyú a téma, hogy nem is lehet. Úgy kellett alkotniuk, hogy inkább kedves legyen, mint komoly. És emiatt működjön. Emiatt tudunk kapcsolódni ehhez sok százév távlatából, és emiatt érezzük mégis a súlyát az ő látszólagos könnyelműségüknek.
És, amit mindig el szoktunk felejteni, hogy kit kell felhívni
Almakerék tehát bakancslistás hely, annak ellenére, hogy világvégi. Ahová önmagáért megéri elmenni, de önmagáért mégsem mennek el oda emberek. Oldjuk ezt fel tehát. Menjetek el, csak pusztán ezért egyszer Erdélybe, és minden más megálló legyen esetleges. Higgyétek el, tényleg megéri. Igazán. Én nem csalódtam, pedig se okos, se balga szüzek nem fogadtak… (Ha mentek, ide telefonáljatok előtte…)
