Sokadjára állok neki ennek a posztnak, mert engem is igazán mélyen érintett, ahogyan mindnyájunkat, hogy Ipoly atya távozott közülünk. Sok olyan tervem, ötletem volt, ahol számítottam volna jelenlétére, támogatására, ötleteire. Bíztató atyai jelenvalóságára. Az egyik ilyen álmom, hogy egyszer a templomrommal is kezdjünk valamit. Nemcsak egy múltfeltáró ásatásra gondolok, hanem arra, hogy a föld alatt nyugvó falakat a felszínre hozzuk, megmutassuk, és így ápoljuk kellő szeretettel és gondossággal községünk múltját, egykori lakóinak, az őseinknek emlékezetét. Ez persze az én személyes vágyam, nem akarom a közösségre erőltetni, ennek eldöntése a településünk lakóinak közös feladata lesz. Amiről most írni szeretnék nektek, az annak inkább csak lehetősége, hogy a templomromot ne csak történelmi romként, hanem szakrális, vallási térként hogyan lehetne bemutatni. Ehhez ugyanis nagyon fontos elméleti támpontokat fogalmazott meg Ipoly atya, mégha nemrégiben közreadott előadását nem is ennek a célnak az érdekében állította volt össze. Szempontjai azonban, ha egyszer majd a község úgy határoz, mindenkor követendő mintának tekintendők. Ez tehát Ipoly atya egyik fontos öröksége, amelyről nem feledkezhetünk el.
Most Ipoly atyára fogunk emlékezni, de úgy, hogy miközben előadásának sorait olvassátok, képzeljétek magatok elé a nézsai temetődombot, az ott, a felszín alatt pihenő templomromot, az alaprajzát. A templom egykori belső tereit, a hajót, a szentélyt, az oszlopok és az oltár helyét. Azt a teret, ahová eleink, a korábbi nézsaiak egykor imádkozni, házasodni, keresztelkedni, temetkezni jártak. Sok száz éven keresztül mennyi ima, az imákon keresztül mennyi egyszerű emberi vágy fogalmazódott meg a templom mára már nem is látható falai között. Amelyek cseppet sem különböznek a mai vágyainktól, félelmeinktől, reményeinktől. Amik miatt ma is imádkozunk. Mennyi örömnek és fájdalomnak lehetett színtere ótemlomunk. Merthogy a templomoknak ez a sorsa, ez a feladata. És a nagy kérdés, hogy ez -e a dolguk akkor is, ha már egyszer elpusztultak. Ha már csak romjaiban léteznek. Mert, ha többet látunk bennük torzónál, történelmi romoknál, ha többet várunk tőlük, akkor méltóságuk visszaszerzéséhez támpontok kellenek. Itt csatlakozik a történethez Ipoly atya előadása. Az Ipoly atya által megfogalmazottakat természetesen ajánlásnak kell tekintenünk, amelyekből minél több megvalósul, annál inkább méltó lehet az ótemplom megújulása. Hát lássuk.
Az elpusztult templomok misztériuma
Induljunk ki Jézus szavai nyomán, Ipoly atya útmutatása szerint abból, ahogy a megváltó beszél:
Bontsátok le ezt a templomot, és én három nap alatt felépítem – halljuk Jézust. Ezt a kőből épült templomot egyszer le kell bontani, hogy csak a lelketek temploma maradjon. Ez a kőépület ideiglenes, de amit Isten bennetek épít, az lesz a végleges.
Ilyen tekintetben a nézsai ótemplom romjai éppen szépen kifejeznék az ideiglenes kőépületet, amely irányt mutat Isten bennünk épített, végleges szándékára. Szép szimbólum volna még így torzójában is. Hadd idézzem még Ipoly atya szavait, olyan idekívánkozónak érzem:
A keresztény templom ezért nem pusztán templum, nem csak a bűnbeesett ember sóvárgásának helye – mint a pogányoknál –, nem is csupán ígéretek helye, mint a jeruzsálemi templom volt, hanem az Isten és közöttünk Jézusban létrejött új és örök szövetség szimbóluma és titokzatos tere. A magyarok régen szentegyháznak nevezték, mert azt vallották: ez Krisztus teste, az Egyház! A templom falai nem önmaguk miatt szentek, hanem miattunk – mert mi itt találkozunk Istennel a vasárnapi közösségben.
Kell majd egy kapu, meg lépcső
Aztán Ipoly atya az egységnyi templom, mint szakrális épület részleteire tér rá, elsőként is a toronyra, amely az ótemplom kapcsán irreveláns, mégha magasba mutató ujjként az égiekre szólítja fel figyelmünket. Ír ugyanakkor harangokról és csengőkről, amelyek a „király érkeztét” jelzik, hiszen
Isten mindig hív és vár bennünket.
Ha torony nem is, de egy harang vagy csengők tehát kiegészíthetnék romtemplomunk megújulását. Hasonlóképpen egy templomkapu, amelyről Jézus úgy nyilatkozik,
Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál.
Ha tehát romtemplomunk falai nem is emelkednek fel majd eredeti méreteikbe, egy templomkapu, egy stilizált bejárat például kifejező és szimbolikus volna. Hasonlóképpen a lépcsők, amelyről Ipoly atya úgy ír,
a lépcsők száma hagyományosan páratlan. A templom hegy nélkül is magaslat: nem csupán horizontálisan, hanem vertikálisan is van függőségünk. Felfelé lehet lépni, de le is lehet csúszni.
Azaz, a romtemplomnak máris van (vagy kellene legyen) egy stilizált kapuja, és a hozzá vezető páratlan számú lépcsők. Mint Ipoly atya írja,
a lépcsők nem csak a profán és szakrális világot választják el, hanem a mi világunkat az Istenétől is. […] Belépve a templomba a lépcsőn át, felemelkedünk Istenhez.
És kelleni fog egy szenteltvíztartó
Ipoly atya külön kitér az előcsarnokra, ennek helyét azonban a templomromunk alaprajza befolyásolja majd. Érdekes kitételként Ipoly atya megjegyzi, hogy az udvar a jeruzsálemi hagyományok szerint a megtisztulás helyszíne, ahol kút állt, „ezekből lettek később a szenteltvíztartók”. Szimbolikus tárgyként én megtartanék egy szenteltvíztartót tehát, amelyet a vélt előcsarnokba lehetne elhelyezni. Ipoly atya írása szerint továbbá ebben a térben kapott helyet a gyóntatószék, amely vagy kimarad az templomrom rekonstrukciós folyamatából, vagy egy nagyon ügyes építész tervez egy, a templomrom lényegét nem megbontó alkalmatosságot.
A hajó, ahol együtt hajózunk a mindenkori evilág hullámain
Ipoly atya elemzésében következik a templomhajó, ennek szerencsére van nyoma a templomromunkban, és nem is kell különösebben kezdeni valamit vele, szimbolikája ugyanakkor fontos, „az Ószövetségben Noé bárkája, az Újszövetségben Péter hajója”.
Ez a közösségtudat, az összetartozás és a felelősségérzet jelképe: a múló idő hullámain az örök élet felé haladunk .Jézus hajójában lévők a biztos cél felé haladnak három úton: a megtisztulás útján (via purgativa), a megvilágosodás útján (via illuminativa) és az egyesülés útján (via unitiva)
– írja Ipoly atya.
Bárcsak keresztkutat találnánk…
Templomoknak szintén fontos eleme, Ipoly atya is kitér rá, a keresztkút. Én ezt azért nem erőltetném fontos elemként, mert mégiscsak egy temető közepén van a templomromunk. Az persze más kérdés volna, ha a keresztkút helyét, vagy, ha volt, egyes darabjait megtalálnánk egy ásatás során. A lényeg, hogy hagyományosan önálló kápolnában állt (az alaprajz szerint voltak önálló kápolnák az ótemplomban is).
Szószék és mellékoltárok
Következik az egységnyi templom szintén elmaradhatatlan kelléke, az ambó, amely eredetileg a hajó közepén állt, és amelyből később a szószék lett. Nem tudni egyelőre, maradt e nyoma a szószék helyének az ótemplomunkban, de talán egyet a hajó és a szentély határán ki lehet jelölni, „mert a szentélybe csak Isten megismerése után lépünk be”.
A mellékoltárok, amelyek a középkorban egészítették ki az oltárok számát, szintén kérdésesek, bár Ipoly atya az újkori templomok miatt külön szól róluk. Az alaprajz alapján akár feltételezhető is, hol voltak egykor az ótemplomban, de nem feltétlen kell erőltetni a rekonstrukciójukat. Inkább érdekes kérdés a szentély, és a szentélyt elválasztó diadalív, amely szellemi, szakrális választóvonalat képvisel. A diadalív ugyanis az egyetlen, amelyről bár Ipoly atya nem ír, de amelyről kifejezetten az ótemplom kapcsán tudjuk, hogy utolsó pillanatig még állt, és amelyen az okos-, és balgaszüzek freskója volt felfestve. Igen, én is ezért vagyok ennyire ráfeszülve erre a témára. Sőt, azt is mondom, ha egyetlen építészeti beavatkozás (mondjuk egy stilizált kapun túl) megvalósulhatna, én ezt a diadalívet rekonstruálnám, tiszteletére nemcsak a szüzeknek és azon templomoknak, ahol még ez a festés máig szerepel, hanem szakrális értelemben is. Ipoly atya így ír erről:
Ez az elhatárolás jól kifejezi: Krisztus földi egyháza úton van a mennyei felé – az életünk még ennek a határán áll. Határvonalak húzódnak a szent és a profán között. Jézus lerombolta a válaszfalat a pogányok és zsidók között. Nagypénteken a templom függönye kettéhasadt – nálunk ezért nyitott a szentély. […] Az apszis a szentek szentélye – sanctuarium. Jézus a húsvéti misztériumában nem lerombolta a templomot, hanem saját testében újjáépítette.
Az oltár maga Krisztus
Elengedhetetlen a szentélyben helyet foglaló oltár is, „magaslati hely, ahol az áldozatot bemutatták – latinul alta ara, magas oltár. Kőből vagy fából készült: alsó részét stipes-nek, felsőt mensa-nak hívják. Koporsó formájú, mivel az első keresztények a szent vértanúk sírjánál mutatták be az áldozatot – ma is vannak benne vértanúk ereklyéi„. -írja Ipoly atya. Az oltár helye különben az ótempomban is könnyen beazonosítható, „nekünk az oltár maga Krisztus és az ő keresztáldozata. Ez az egész templom középpontja”.
Legyen galamb is
Az oltárnak vannak fontos kellékei, amiket csak azért idézek ide, mert Ipoly atya fontosnak tartotta, de az ótemplom rekonstrukciójának fényében funkcionálisan mellékesek, esetlegesek. Ilyen az oltárterítő, amely „az Úr sírjában talált leplekre emlékeztet”, a gyertyák és az örökmécses. Egyedül az oltárkereszt az, amely véleményem szerint valamilyen formában megjelenthető volna, pláne, mert Ipoly atya írása szerint is „szigorúan előírt szimbólum a templomban. A kereszt teológia, politika és hit egyszerre”. Szintén fontos „kellék” a tabernákulum, amelyről Ipoly atya azt írja,
az apostoli korban a megmaradt kenyeret eltették a betegek, a hitükért bebörtönzöttek és a haldoklók számára. Régen az oltár fölé egy galambot függesztettek, ebben őrizték az Oltáriszentséget – a Szentlélek szimbólumaként, aki a teremtés kezdetén lebegett a vizek fölött, és akinek ereje által az átváltoztatás is történik. Ezt váltotta fel idővel a tabernákulum.
Ha egy esetleges rekonstrukció mást nem is engedne, de az oltár fölé függesztett tabernákulum-galamb például szép utalás volna. Végül a szakrárium, amelyről Ipoly atya azt írja,
Mi történik, ha valami megromlik vagy megszentségtelenítik? Az apszis mélyén van egy földbe ásott mélyedés, ahol méltó módon megsemmisítették a dolgokat – elégették, mert tűz által semmisül meg majd a világ is.
Amitől templom lesz az ótemplom: áthaladni, részesülni…
Végezetül Ipoly atya úgy foglalja össze írását:
belépni a templomba, áthaladni a keresztkúton, a hajóban küzdve eljutni a szentélyig és az oltárig – ez a beavatás Krisztus életébe, a teljességben való részesedés. A templom nem csupán épület: Isten és ember találkozásának szent tere, ahol az ideiglenes az örökkévalót érinti.
Én azt gondolom, ez a pár összegző gondolat az, amelyet érdemes volna figyelembe venni abban az esetben, ha az ótemplommal további szándékaink is lennének, mint egy ásatás. Ez nem rajtam múlik, hanem a közösségen. A fentebbi sorokat csak gondolatébresztőnek szánom, Ipoly atya nyomán, akinek ezúton is köszönöm ezt az iránymutatást. Remélem csak, hogy gondolatait méltó mód fordítjuk valósággá, ha egyszer úgy döntünk. Addig csak csukjuk be a szemünket, és képzeljük el…