Nem, 1953 még nem volt olyan régen. Az akkori, december eleji újságírói beszámoló szerint Nézsán frissen és üdén, a népművészeti színek kavalkádjában ünnepelték meg két nővér együttes esküvőjét. Még magától értetődő volt a népviselet, a férfiak fekete bársonyban kínálgatták a bort, a leányok meg színes bokrétakén tündököltek. Azóta persze sok minden történt, sok hagyományrontás, feladás.
Mindig vannak kérdéseim. Jellemzően a sajtókutatás bevezetőjének végén szoktam ezeket föltenni. De most előre kívánkoznak. Ugyan ki lehetett ugyanis az a két leánytestvér, aki 1953 december 6-án tartotta az esküvőjét. Remélem, még élnek, de, ha ők nem is, a gyermekeik, unokáik biztosan. Hogy ez miért is fontos? Hát éppen a dátum miatt. Hiszen megtudhatjuk: 1953-ban még milyen méltó és színes esküvőjük volt. Egy olyan kommunista világban, amely foggal körömmel küzdött a hagyományos élet felszámolásáért, amely az ősi szokások helyébe a szovjet ember mintaképét állította. Amely lenézte és pusztította a vidéki életet. Amikor ember csak az lehetett, aki városban lakott, aki szenet bányászott vagy vasat öntött. Aki vallástalan és gyökértelen munkásmozgalmi aktivista volt.
Milyen üdítő kép, hogy ehhez képest a folyamatosan a betiltás mezsgyéjén ingázó, katolikus „Új ember” éppen a friss, életerős, szinte már a lázadás határát súroló ősi hagyományok tiszteletéről, frissességről, népviseleti kavalkádról ír az aktuális nészai esküvő kapcsán. És annak büszke öröméről, hogy Jeges Ernő oltárkép-festő (aki Nézsa tájképe mellett egyes nézsaikat is belefestett a freskójába) éppen nemrégiben adta át a művét. És a templom szép lett. Méltó egy kettős esküvőhöz. Vagy épp fordítva, ilyen szép freskók alatt csak még áldottabb lehet egy esküvő.
Igazi ünnep volt 1953 decembere Nézsán. Megújult a templom is, házasodtak a párok. A férfiak díszes bársonyban, az eladásra váró leányok üdén és szépen, népviseletben. Ez akkor az államhatalom ellen mégis lázító volt. Ma meg csak tanulhatunk tőlük. Ebben a nagy szabadságban már lázadás nélkül, őszintén lehetnek ilyenek az esküvőink. Ha ma már lehet, hát nőjünk fel hozzá. Legyenek a férfiak bársonyban, és legyenek a leányok szépek, mint a koszorúba font virágok. Legyünk frissek, színesek és hitelesek az ünnepeinkben. Legyünk, mert lehetünk, élők. Erre is megtanít bennünket a boldogtalan világban mégis boldog 1953-as esküvő.
Következzen végre a cikk, de fáradhatatlanul és reménykedve kérem, bontsuk ki emlékezetünket. Talán még azon családok is örülhetnek, akik a beszámolóban araként, vagy csak leszármazottként magukra ismernek. Mert ezek, ők, mi voltunk. Mi vagyunk.
Színek játéka – Új Ember, 1953. december 6.; 49. szám
Békességes csendben baktat a szekér Nézsa felé. Az eredeti, keleties sisakú templomtorony mintha itt volna egy kőhajításnyira. Pedig még hosszú, kanyargós addig az út.
A templom előtt sokadalom fogad. Lakodalmas nép vonul az esküvőre. Fekete bársonyban a férfiak és az asszonyok, lányok színesen, mint a rét virágai. Énekelnek vidáman, frissen. A férfiak kezében borosfiaskó, kínálják egy korty itallal a szembejövőket.
Az ősi szokások itt Nézsán még elevenen élnek és az gazdag népviseletet, és az eredeti, gazdag népviseletet még nem szorította ki a városi módi. A lakodalmas nép a templomba vonul. Szép rendben elhelyezkednek. Elől lányok színes bokrétája keretezi a szentélyt, ahol már vár az eskető plébánosra két fiatal pár: két nővér esküszik egyszerre. A gyertyák meleg fénye beragyogja a színes képet. Megvilágosodnak a szentély falai. A nép ünnepélyes csendben figyel. Lesi az ősi szertartás mozdulatait. De a csillogó szemek gyakran elkalandoznak. Gyönyörködve simogatják a szentély falait. Büszkeség bujkál a szemekben — a falu kifestette a szentélyt és nem akárhogyan, akárkivel. Neves festőművészt bízott meg a feladat elvégzésével. Nemrég készült el a freskó , Jeges Ernő alkotása. A főoltár felett, a boltozat kezdeti hajlásánál az Utolsó Vacsora, magán a boltozaton az Oltáriszentség diadala, az evangéliumi oldalon a Kánai menyegző és jobbra a templom védőszentjének, Szent Jakabnak vértanúsága díszíti a falakat.
A nézsai nép szereti a friss, üde színeket. A lányok, asszonyok viseletén a legmeglepőbb színösszetételekkel találkozunk. Jeges Ernő mintha csak ehhez igazodott volna — meleg, üde, tiszta színek harmóniájába foglalta bele kompozícióját. —pp.