A nézsai magtár épületét megszoktuk kissé romos mivoltában. Minden nap elmegyünk mellette, ki a bolt felé menet, ki reggelente, a buszra várakozva, százszor, ezerszer is belekerül tekintetünk horizontjába a mindennapjaink során. Sokan talán egyéb fiatalkori emlékeket is őriznek az épülettel kapcsolatban, ki romantikusakat, ki pirongatókat, sőt tán kellemetleneket is, hiszen legutóbbi, méltatlan funkciója szerint diszkóként is szolgált az elmúlt évtizedekben, és hát ott zajlanak a fiatalkori események. A lényeg, hogy megszoktuk jelenvalóságát, ahogyan más épületekét is, a kastélyt, a lovardát, a parkot, a parkban az intéző házát, a szolgasort, a templomot. Nem tudunk róluk többet, mintsem, hogy részei annak az egésznek, amelyből Nézsa összeépül a fejünkben, kiegészülve a domborzat szépségével, a kanyargós utcácskák házainak ritmusával, kutyaugatással, szagokkal, fényekkel. Egyszóval nincs tudásunk az épített örökségünk múltjáról, mert a mindennapunk részeit képezik. Cserébe az az egység, ahogyan mindezek díszletét adják mindennapjainknak, formálnak bennünket. Általuk tudjuk megítélni, mi a szép, hogyan néz ki egy falu, hogyan néz ki, ha valami kilóg ebből a rendszerből. Viszonyítási pontjaink, amelyek segítenek eligazodni, ha más vidékeken járunk.
Hát, ezért is lehet elsőre furcsa, hogy most arról az épületről osztok meg képeket, amelyről mindenki tudja, hogy ott van. Na, ja, a magtár. És? Most éppen eszembe jutott a kvázi kortárs amerikai Andy Warhol számomra különben meglehetősen vitatható művészete, aki egyik alkalommal fogta magát, és kiállított egy Coca-Cola-s üveget. A régi fajtát, a filigrán domborulataival. Egyszerűen azt csinálta, hogy a hétköznapokból kiragadott egy tárgyat, és közszemlére tette, mint olyan iparművészeti tárgyat, amelyet az amerikaiak mindennap markolásztak, mégsem fordítottak rá soha gondot, hogy egyszer is megforgassák a kezükben, és elmélázzanak rajta, hogy a kólán kívül az az üveg, amiből isszák, amúgy szép. Hát, most erre hívlak fel benneteket, hogy a képek mellett csak egyszer ácsorogjatok el az épület mellett, és figyeljetek rá.
A megkülönböztetett figyelmet egyébként a magtár jövőbeni hasznosításának kérdése szolgáltatta. Egyelőre nem untatnálak benneteket a részletekkel, de elég az hozzá, hogy kapásból két elmélet is született a magtárral kapcsolatban. Az egyik szerint eredetileg az épület nem magtárnak épült, hanem valamiféle szórakozóhelynek az urak számára, erre utal boltozatos plafonja, amely nyilván nem illik egy szimpla magtárhoz, valamint színháztermi lejtése. A másik elmélet szerint szintén nem magtár volt eredetileg a magtár, hanem istálló, de annak is előkelőbb, lovardás megfelelője, etekintetben inkább érdekes, hogy maga a falu, vagy annak nemessége nőtte ki idővel a magtár/lovarda épületének kereteit, hogy aztán újat, díszesebbet építsen helyette, míg a korábbit magtárként hasznosították. A helyszíni szemle alapján egyébként inkább az utóbbi tűnik valószínűbbnek.
A feltárás közben készült fotókon láthattok például egy fafaragásos dátumot, 1812-t, legalábbis szerintem, illetve mellette a készítő nevére utaló ST monogramot, amely legalábbis a faszerkezet időpontját és alkotóját határozza meg. Láthatjátok a vakablakok/tükörablakok kibontásának folyamatát, utóbbiak egyébként barokkos építészeti jegyek. Csináltam pár képet a falazás rétegeinek eltérő struktúrájáról, az egyik bejárat föléfalazásának látható jegyeiről, a tetőszerkezet szerintem érdekes összedolgozásáról. Mindez mindegy is, nyilván, ha megnézitek magatok, számtalan érdekes részletet fedezhettek fel magatok is.
Most szándékosan nem akarok kitérni arra, milyen jövője lehet az épületnek, mert ennek majd egy külön posztot szentelnék, ha már majd ott tartanak a folyamatok. A legfontosabb, hogy mostani állapotában is csodálkozzunk rá erre az épületre, ahogyan az amerikaiak tették a Coca-Cola-s üveggel, mert bár az megmaradt annak, ami, a magtárnak sokkal dicsőbb jövője lehet, és az is majd csak hozzáad ahhoz, ahogy ma Nézsát ismerjük. Ahogy a magtár formálódik, hozzáformálódunk majd mi is.
