Mióta olvastam róla, máig filmszerűen él bennem egy jelenet, a nézsai ótemplom egyik meghatározó, de valójában igen méltatlan pillanata. Pusztulásának egyik olyan mozzanata, amelyen keresztül talán jobban megértitek majd, miért is foglalkoztatnak annyit az okos és balgaszüzek freskói, miért keresem a még álló testvértemplomokat. Mi az az egyik érzelmi szál, amelynek gyökerét most bennetek is megpróbálom elültetni.
Az elsőre profán jelenetről a nézsai plébánia Historia Domusa emlékezik meg. Eszerint, talán még az 1700-as évek derekán is romjaiban ugyan, de állt, látható volt az ótemplom, miközben a hívek már az újat látogatták. A tragikus pillanat pedig akkor következett be, amikor egy részeg uradalmi tiszt ledöntötte, vagy ledöntette a szentélyt a hajótól elválasztó diadalívet. Amelyen, még azidőtájt is látható volt az okos és balga szüzek freskóábrázolása. Az ótemplom persze már romokban volt, hiába élte túl a tatárok és törökök dúlását, hiába szolgálta hosszú évszázadokon keresztül a nézsai eklézsiát, az újjászerveződő falu már új templomot épített, és a régire csak már mint alapanyagra tekintett. Pedig akkor igazából még mindig templom volt. Legalábbis a szónak a szakrális értelmében.
Hajó – kapu – szentély
Ipoly atya előadásában nagyon szépen elmagyarázza a templom felépítésének funkcióit (olvassátok el). Eszerint, kicsit egyszerűsítve, a templom hajója, amelyben a hívek „együtt eveznek”. Azaz az evilágot szimbolizálja. A szentély pedig a túlvilágot, ahol Krisztus vár, és ahová a hívő ember törekszik. A kettőt egy szimbolikus kapu választja el, a szentélyt a hajótól elválasztó diadalív.
Még az sem véletlen, hogy az áldozás nem a szentélyben, hanem a hajóban, a diadalív árnyékában zajlik. Azaz, maga a bűnöket feloldó áldozás is még az evilágot szimbolizáló hajóban történik. Az áldozó csak közel kerül, látja a szentélyt, mint az üdvözülés irányát és helyét, de oda nem nyer még bebocsátást. Az majd csak a halállal, és evilági életünk Szent Péter általi megítélése után következik el. Ebben az értelemben egy templomnak szakrális tekintetben nemcsak a hajó és a szentély kiemelten fontos része, hanem a diadalív is. Az a kapu, amely megnyitja az utat az evilág és a túlvilág között. Amely betekintést enged a túlvilági életbe, és amelyhez szakrális értelemben „közel kerülünk”, amikor áldozunk. Ha áldozunk, az már majdnem a Mennyország. Ipoly atyát is ide idézem, aki arról írt:
A keleti templomokban az ikonosztázion szellemi határvonalat jelent: miközben fizikailag el van zárva a tér, a képek mégis a mennyei liturgiába emelik szemünket és szívünket. Nyugaton a diadalív tölti be ezt a szerepet.
Ez az elhatárolás jól kifejezi: Krisztus földi egyháza úton van a mennyei felé – az életünk még ennek a határán áll. Határvonalak húzódnak a szent és a profán között. Jézus lerombolta a válaszfalat a pogányok és zsidók között. Nagypénteken a templom függönye kettéhasadt – nálunk ezért nyitott a szentély.
A kapu tehát elválasztja a szentet és a profánt, de egyúttal össze is kapcsolja. Ráadásul maga Jézus mondja az evangéliumban:
Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál.
Azaz, Jézus nemcsak a kapun túl vár ránk, hanem már a kapu is ő maga. Ezek az egymásra rakódó jelentésrétegek bizony elég sok elmélkednivalót, megfejtendő, kibontandó hitbéli titkot rejtenek. Elég most annyit elfogadnunk, hogy a diadalív valójában nagyon hangsúlyos eleme egy templom liturgikus szerkezetének.
Templomból egy épület, annak is a romja
Így viszont könnyen beláthatjuk, hogy abban a pillanatban, abban a jelenetben, amikor a részeg uradalmi tiszt ledöntötte/ledöntötte az ótemplom utolsónak is makacsul állva maradó diadalívét, szimbolikus értelemben elpusztította a szakrális kaput az evilág és a túlvilág között. És a templom megszűnt templomnak lenni többé. Lehet, hogy már addig is romként kezelték. Falait, a testének köveit már széthordták. Templomi mivoltát torzójában már rég nem tisztelték. De ettől függetlenül templom maradt engesztelhetetlen elszánással, amíg csak a diadalíve állt, és ezzel fenntartotta az építészeti szándék hármas egységét: hajó, kapu, szentély. Azon a szerencsétlen napon, amikor a részeg uradalmi tiszt ezt a kaput ledöntötte, a templomból egyszerű épületrom lett. Ez lehetett talán a nézsai ótemplom legtragikusabb, legmegalázóbb pillanata. Nem, amikor a tatárok vagy a törökök felgyújtották, lerombolták, nem amikor széthordták. Hanem, amikor megfosztották a szakrális minőségétől.
Hozzáadott érték
És, akkor hogy jönnek ide az okos-, és balga szüzek? Hogy jönnek ide a freskók? Azt Ipoly atya előadásából is látjuk, hogy eleve a templom építésénél, tervezésénél elengedhetetlenül fontos volt, hogy építészetileg segítsék a vallási élményt, az átlényegülést. Térbelileg is kifejezzék a kereszténység tanítását. Természetes, hogy ezt az építészeten túl más művészeti eszközökkel is erősíteni próbálták, azonban kultúránként és számtalan egyéb körülménynek köszönhetően ezek a „díszítőelemek” igencsak változatosak.
Ahelyett, hogy ezeken végigmennénk, maradjunk annál, hogy a vizsgált időszakban, amikor az olyan okos és balga szűzes freskóábrázolások születtek, amilyen a nézsai ótemplomban is volt, a belső festéseket egy úgynevezett festészeti programnak megfelelően készítették (Erről bővebben Szakálos Éva mesélt nekünk.). A programnak az volt a lényege, hogy vizuális segítséget nyújtson az átszellemüléshez, a keresztény tanítás megértéséhez, átéléséhez, szinkronban az építészeti hangsúlyokkal. A hajóban ezért sokszor láthatóak az Új-, de akár az Ószövetségből vett jelenetek, szentek alakjai, cselekedetei. Ők és az ő történeteik az evilághoz kapcsolódnak. A szentélyben ellentétben az úgynevezett „maiestas domini”, Isten dicsősége került megfestésre. Ez jellemzően a trónon ülő Krisztus királyt jelentette, körülötte pedig a négy evangélistát állat képében: Márk szárnyas oroszlánként, Lukács bikaként, János sasként, és Máté pedig angyalként, ami persze nem állat.
A programadás fontos eleme
Egyes programadásoknak szintén fontos eleme volt, hogy a diadalív jelentőségét is kihangsúlyozzák. Így kerültek annak alsó bélletére, vagy a szentély felőli oldalra az okos és balga szüzek, akiknek a történetével Jézus az üdvözüléshez és az örök élethez vezető evilági életet, lelkiséget, készülődést példázta. Azaz annak a kapunak a lényegét, amely csak akkor tárul ki előttünk, ha úgy élünk, úgy cselekszünk, akár az okos szüzek. A kapu, amely maga is Krisztus. Nem is véletlen, hogy az okos és balga szüzek ábrázolásakor olykor találkozni Krisztussal külön is, ahogyan a zsípi templomban látjuk. Hiába, hogy a szentélyben a programadásnak megfelelve eleve ott van nagyban Jézus Krisztus királyként, a festő Zsípen úgy érezte, kell a kompozícióba, hogy a szüzek mind Jézus felé menjenek.
Nem annyira általános
Amit hangsúlyozni szeretnék, hogy természetesen nem tudjuk, milyen festészeti minőséget képviseltek a nézsai ótemplom freskói. Az is biztos, hogy ahol okos és balga szüzek előfordulnak, ott is igen eltérő kvalitású festők munkáit láthatjuk. Ezen túlmenően azonban az, hogy ahol az okos és balga szüzek egyáltalán részei voltak a freskóképeknek, és éppen a diadalíven foglaltak helyet, az egy vallási tekintetben nagyon átgondolt, nagyon kiforrott programot jelez. Amikor tehát ledőlt a diadalív, megszakadt ez a program is. Eltűnt az üzenet, és vele az a középkori kultúrkör, amely megalkotta. Sok helyen olvasom, milyen általános volt az okos és balga szüzek ábrázolása a középkorban. Ez lehetséges, de mára mégis 13 ilyen templom maradt az egész Kárpát-medencében. A nézsai ótemplom egy képzeletbeli 14.